a KEP közreműködésével szervezett országos megemlékezésen, Hévízen a lengyel menekültek fogadása 70. évfordulóján elhangzott előadás:
Cséby Géza Hévíz, 2009. nov. 14.
Hölgyeim és Uraim!
Németország a Fall Weis tervben meghatározottaknak megfelelően 1939. szeptember 1-jén hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot. A baráti látogatásra Gdańsk körzetébe érkezett Schleswig-Holstein német hadi cirkáló hajnali 4 óra 45 perckor minden előzetes felszólítás nélkül lőni kezdte a gdanski öböl érődjét Westerplattét. A maroknyi őrség hatalmas vérveszteségek árán egy hétig tartotta magát.
Persze Hitler következetesen készült Lengyelország lerohanására. Nemcsak a Sztálinnal kötött egyezség bizonyítja, de az is, hogy a Führer az állandósult lengyel fenyegetettséget hangsúlyozta. Hitler egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az „elviselhetetlenné vált lengyel provokációkról”, a folyamatos lengyel határsértésekről, tűz alá vett németekről ne szóljon. A nyugati diplomácia azonban tudta, hogy mindez hazugság. Kennard varsói angol nagykövet világosan fogalmazva írta meg jelentését Halifax külügyminiszternek: „durva túlzások, ha nem teljesen légből kapottak. (…) Ezek az állítások emlékeztetnek a náci propaganda tavalyi módszerére Csehszlovákiával kapcsolatban.”
A háború kirobbanását követően az 1918-ban kivívott függetlenség húsz éve után a lengyelek ismét földönfutókká lettek, menekültek, bujdosók saját hazájukban. Hitler kijelentette: „Lengyelország megsemmisítése első számú feladatunk. (…) Propaganda célból majd közölni fogok valamilyen okot a háború kirobbanására, nem számít, hiteles lesz-e az ok, avagy sem. (…)” A végső ok a lengyelek állítólagos támadása volt a gliwicei (Gleiwitz) német rádióadó ellen. Ma már tudjuk, hogy a támadók lengyel egyenruhába bújtatott németek voltak!
A németek a gyors előretörés ellenére több oldalról kívánták megtámadni Lengyelországot. Ennek már korábban is voltak jelei. Ismerjük, miszerint 1939. április 27-én Csáky magyar külügyminiszter (…) Villani római magyar követnek arra az esetre, ha a német követ a magyar álláspontról érdeklődne egy lengyel-német háború esetén leszögezte: „fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandóak. Minden olyan követelés, hogy a német csapatok gyalog vagy járművekkel vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva. Ha a németek erre erőszakot helyeznek kilátásba, kategorikusan ki fogom jelenteni, hogy fegyverre fegyverrel válaszolunk. Aki Magyarország területére engedély nélkül beteszi a lábát, azt ellenségnek tekintjük.” Egyenes, tiszta beszéd. Teleki Pál miniszterelnök, Hitlerhez intézett levelében ugyanezen álláspontot erősíti meg: „Magyarország (…) erkölcsi okokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen.” A németek őrjöngtek, hiába volt Ribbentrop német külügyminiszter erőteljes nyomása, Csáky és a kormány hajthatatlan maradt. Nem engedélyezte a német hadsereg részére, hogy a Kassa-Homonna-Lupków-vasútvonalat használhassa, mondván: „nem lenne összeegyeztethető a magyar nemzet becsületével”. Másnap a szlovák kormány kérte Telekitől ugyanezt, természetesen eredmény nélkül. Csupán annyit értek el, hogy a magyar kormány kijelentette: amennyiben szlovák részről erőszakra kerülne sor, mozgósítani fogják a magyar hadsereget. A németek tudomásul vették a magyar kormány döntését, de nem felejtették el. Ribbentrop budapesti követén, Erdmannsdorfon keresztül emlékeztette is a magyarokat, hogy az említett vasútvonal, amelyen a német hadsereg alakulatait szállították volna, német segítséggel került vissza Magyarországhoz. Teleki erre adott válasza a következő volt: „Ha Németország ragaszkodik követeléséhez, hogy német csapatok egyes magyar hágókon keresztül vonuljanak fel, akkor ő megkérdezi az angol követet, hogy az angolok nem akarnak-e egy másik hágón csapatokat küldeni, mert hiszen Magyarország semleges.”
A lengyel egységek, bár hatalmas veszteségeik voltak, szeptember közepén még harcoltak Hel és Modlin környékén. Lwówba pedig sikerrel verték vissza a németeket.
Ekkor történt az újabb tragédia. A Szovjetunió – gyakorlatilag hadüzenet nélkül – megtámadta Lengyelországot. Az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Robbentrop paktum titkos záradékának megfelelően, amely - többek közt - Lengyelországot felosztotta német és szovjet érdekszférára, a szovjetek átlépték a lengyel határt. Két hatalmas gépezet morzsolta, zúzta össze az országot. A németek, a paktumban lefektetettek szerint, a már elfoglalt keleti lengyel városok jó részét átadták fegyverbarátaiknak a Vörös Handseregnek. Így járt többek közt a Zamoyski grófok ősi városa, a gyönyörű reneszánsz városházával büszkélkedhető Zamość is. A németek és a szovjetek módszeresen irtották a lengyel lakosságot. Itt nem csak a koncentrációs táborokról kell beszélni, de szólni kell az utcai egzekuciókról, amelyek főleg Varsóban értek el hatalmas méreteket Franz Kutschera SS-Brigadenführer, Varsó rendőrparancsnoka ideje alatt. Szólni kell Palmiryről, ahol a németek több mint kétezer lengyelt végezte ki: polgármestereket, országgyűlési képviselőket, papokat, katonákat, orvosokat, mérnököket, írókat, újságírókat és másokat – keresztényeket és zsidókat. Szólni kell a krakkói Jagello Egyetem professzorainak elhurcolásáról. És szólni kell természetesen Katyńról, ahol a szovjetek közel húszezer lengyel katonatisztet lőttek tarkón. De tudnunk kell azt is, hogy Belorusszia és Ukrajna börtöneiben – a legújabb kutatások szerint - legalább hétezer lengyel vesztette életét.
„Lengyelország az antifasiszta koalíció hűséges tagjaként élte meg pokoli szenvedéseit és veszteségeit, ám azokat egyaránt köszönhette a két totalitárius rendszernek: a német náciknak és a szovjet kommunistáknak. Olyan igazság ez, amellyel már Churchill és Roosevelt sem szívesen szembesült a Nagy Koalíció idején, s amelyet példás konszenzussal hallgatott agyon Kelet és Nyugat” – olvashatjuk Norman Davies neves brit történésznek a Varsói felkelésről írt könyvében.
Ilyen körülmények között a lengyelek hatalmas tömege indult el menekültútjára. A lengyel államfő, a kormány és a főparancsnokság, látva a pillanatnyi helyzetet, az 1921. március 3-án aláírt lengyel-román titkos védelmi szerződés értelmében, szeptember 17-én este megérkezett Romániába. Soha nem gondolták volna, hogy azonnal internálják őket, és nem szívesen látott vendégek lesznek. Ezzel szembesülve, a lengyel kormány, a minisztériumok vezetői, több politikus, a lengyel parlament egy része szinte azonnal Franciaországba menekült, hogy ott alakítsa újjá a lengyel kormányt, és külföldről szervezze meg a lengyel ellenállást.
A több tízezres katonai és civil menekültáradat kétségbeesve várta: mi lesz? Hiszen nyugatra, vagy Romániába tervezték útjukat, ebből azonban a román kormány lépései miatt már semmi nem lehetett. A korabeli „Zalamegyei Újság” londoni hírforrásokra hivatkozva közölte: Románia kiadja a németeknek a területére menekülő lengyel katonákat.
A kétségbeesett menekülőknek Magyarországról jött a segítség. Ugyanis a magyar kormány ebben a lengyelek számára kilátástalan és tragikus időben nyíltan bejelentette, hogy a menekülteket befogadja. Teleki Pál miniszterelnök személyes utasítására megnyitották a lengyelek előtt a magyar határokat, amit 1939. szeptember 18-án hivatalosan is közöltek a lengyel követtel, Leon Orłowski gróffal. Orłowski, Lengyelország lerohanását követően, még több mint egy évig nagyköveti rangban volt Budapesten. Amikor elbúcsúzott Teleki megnyugtatta: - Ön távozik, ettől a naptól kezdve én leszek a lengyelek nagykövete.
A nemzetközi jogok szerint a határt átlépő katonáknak le kellett adniuk a fegyvert, csak a tisztel őrizhették meg oldalfegyvereiket. Eugeniusz Ertelt, az egyik katonai menekült így emlékezett: „Maga a határátlépés számunkra tragikus volt, mivel nem tudtuk, mikor térünk vissza hazánkba. Én és kollégáim hazai földet raktunk a zsebkendőnkbe, hogy halál esetén temessék velünk a sírba, földre vetettük magunkat, hogy utoljára megcsókoljuk.”
A mintegy 100 ezer lengyel menekültnek Magyarország a túlélést, illetve az ugródeszkát jelentette a nyugaton szerveződő lengyel hadseregbe való távozásra. Külön katonai és polgári táborok alakultak. 141 katonai és 114 polgári menekülttáborról tudunk. Balatonbogláron lengyel gimnázium és líceum működött. Ilyen nagyságrendben egyedüli az akkori Európában.
A lengyelek segítői, támogatói, a lengyel ügyek patrónusai voltak maga a kormányzó Horthy Miklós, Teleki Pál gróf, dr. Antall József, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Baló Zoltán ezredes, Miklóssy Ferdinánd Leó, Osváth László, Körmendy Miklós százados, Vajkai Rózsi, Bajcsy-Zsilinszky, Kudar Lajos és még nagyon sokan mások.
Kiépültek a lengyelek magyarországi szervezetei. A lengyelek ügyét komolyan és hathatósan, bátran segítették a magyar arisztokrácia legitimista tagjai. Keszthelyen és Hévízen Festetics György hercegasszony segített, kinek édesanyja a lengyel Baworowski grófi családból származott.
A lengyel menekültek munkát vállaltak. Volt ki üzemekben, gyárakban, mások magánvállalkozásoknál találtak számukra megfelelő munkaalkalmat. Sokan voltak, orvosok, mérnökök, akik szintén szakmájuknak megfelelően tudtak elhelyezkedni. A menekültek kapcsolata a magyar lakossággal – egy-két incidenst leszámítva– nagyon jó volt. A menekültek megemlékeztek a nemzeti és egyházi, családi ünnepekről.
A nagykanizsai lengyel tábor megszűnése után lakóit 1941. március 15-vel, Hévízre költöztették. Ide kérte elhelyezését Malczyk Erazm, Malczyk Karol és felesége Milada. Erzam szaléziánus pap volt, Karol és felesége festőművészek. Nekik köszönhetőek a kőbányai lengyel templom freskói, a kiskunhalasi Szent Péter és Pál templom, a mádi, kiskőrösi, kiskunmajsai templomok freskó-együttesei. Hévízen, ha rövid ideig is, működött lengyel menekülttábor és elemi iskola. Az itt elhelyezett menekültek is munkát vállaltak. A Hadnagy Szállóban például Józef Kuziemski dolgozott. Drexler Antal hévízfürdői cukrász Stefania Krawczykot, majd Wanda Sniecikowskát alkalmazta kisegítőnek. Vértessy Ferencné szobalánynak vette fel a hévízszentandrási Adria Villába Irena Jasienskát. A Fürdőigazgatóság Józef Grzesiak lengyel menekültet alkalmazta kerti munkásnak.
A hévízszentandrási tábort – figyelemmel a település üdülő jellegére – 1941. április 29-én szüntették meg.
A mindennapokhoz hozzátartozott a gyermekek iskolai oktatása. Több helyen létesült lengyel elemi iskola. A legnagyobb Keszthelyen, de volt egy ideig Hévízen is. Gimnázium és líceum csak egy helyen: Balatonbogláron. A kezdeményezés Varga Béla boglári plébánosnak, kisgazdapárti országgyűlési képviselőnek gondolata volt. Pedig már akkor tisztában volt avval, amit később emlékirataiban is leírt,: „A Belügyminisztériumban minden felelősség Keresztes-Fischer Ferenc miniszteren, Osváth Lászlón, az elnöki osztály vezetőjén, Antall Józsefen, a IX. osztály vezetőjén és Kudar Lajos csendőrezredesen nyugodott. Minden nap, minden órában az életükkel játszottak, hiszen minden lépésükről tudtak a németek. Ám ők vállalták a veszélyt.” Saját veszélyeztetéséről Telekit idézi, aki magához kérette a lengyel ügye kapcsán. „Kérlek, karold fel ezt az ügyet – mondta, majd hozzátette – a németek nem sokáig tűrik a mi lengyelbarátságunkat, előbb vagy utóbb leszámolnak velünk. De addig segíteni kell őket, még ha ezért felakasztanak majd minket. A becsületünk forog kockán! Nem szabad meghunyászkodnunk Hitler előtt.” Tehát a gimnázium működött, a diákok vizsgáztak, érettségi bizonyítványt kaptak, tanulmányaikat tovább folytathatták a háborút követően. A boglári fészeknek külön története van. A diákok boglári összekovácsolódása példaértékű és talán példa nélkül való.
Hitler 1944. március 18-án Klessheimbe kérette Horthy Miklós kormányzót, ahol éles szóváltásra került sor közöttük. Horthy közölte, hogy távozik, és hazamegy. Hitler ekkor hamis légiriadót rendelt el, hogy Horthyt Klessheimben tartsa. A német csapatok ez alatt a pár óra alatt vonultak be a kormányzótól megfosztott Magyarországra. Március 19-én a megszállt ország teljhatalmú birodalmi biztosául Hitler Edmund Veesenmayert nevezi ki. Horthyt október 16-án lemondatták, és Magyarországon megkezdődött Szálasi Ferenc esztelen nyilas uralma, az ország fizikális és mentális megsemmisítése. Megváltozott a lengyelek helyzete is. A bevonuló Gestapo nemcsak a lengyel menekültek vezetőit fogta el és zárta börtönbe, gyilkolta le, de erre a sorsra jutottak a lengyeleket támogató magyar vezetők is. Lengyeleknek menekülniük kellett. A maradottakat a kormány átadta a németeknek. Sajnos ismerünk nagyon tragikus eseményeket is. A zalabéri Historia Domusban olvashatunk arról, hogy 1944 őszén Zalabéren, Pakodon és Batykon a hunyadista csendőrök hat lengyel tisztet kegyetlenül megkínoztak, majd megöltek. Hála Istennek ez nem volt jellemző, sokan voltak magyarok, akik viszont bujtatták a lengyel menekülteket.
Amikor a lefogott id. dr. Antall Józsefet, a lengyelek nagy barátját, szembesítették a meggyötört és véresre vert Henryk Sławikkal, a lengyel menekültek ügyeit intéző elnökkel, a németek azt várták, hogy Sławik, életének megmentése érdekében Antall ellen vall. Sławik azonban hajthatatlan volt és megmaradt azon álláspontjánál, hogy Antall kizárólagosan, csak mint a munkáját végző tisztviselő foglalkozott a lengyelekkel. Ezzel a kijelentésével megvédve barátja életét. Antall visszaemlékezésében leírja, hogy a dagadt arcú és beszélni alig tudó Sławiknak, mielőtt a németek visszakísérték cellájába, még volt annyi ereje, hogy a lengyelek befogadásának köszöneteként odasúgja Antallnak: - Így fizet Lengyelország! Antall, Sławik vallomása alapján szabadult a Gestapó börtönéből, de barátját, Henryk Sławikot, kinek lányát egy darabig az Antall család nevelte, már soha nem láthatta viszont. Megölték Mauthausenben.
A háborút követő években a regnáló politikai elit igyekezett kisebbíteni, illetve negligálni nemcsak a lengyelek magyarországi befogadását, de magát az évszázados történelmi barátságot is. Hiába volt közös rezsim, a határok alig voltak átjárhatóak. A diktatúra mindkét országra nagy súllyal nehezedett. 1956-ban a poznani megmozdulások nyomán kitört magyar forradalom alatt és közvetlenül utána lengyelek ezrei, tízezrei segítették a magyar ügyet. Lengyelország kétszer annyi segélyt juttatott el Magyarországra (pénz, vér, gyógyszer, építőanyag, élelem, stb.) mint az egész világ együttesen, az USA-t is beleértve. A Magyar Vöröskereszt elnöke közelmúlt-beli hévízi beszédében kihangsúlyozta: - Minden alkalommal elmondom, hogy 1956-ban vért kizárólagosan a lengyelektől kaptunk. Nagyon sokat!
A Szolidaritás megjelenésével még inkább elhaltak a magyar-lengyel kapcsolatok. A magyar párt és kormányszervek nem szerették volna exportálni a lengyelországi szakszervezeti mozgalmat. Emlékezünk az úgynevezett lengyel piacok árusai rendszeres zaklatásának, olykor üldözésének. Emlékezhetünk – sajnos arra is -, hogy az értelmiség egy jó része azonosult a lengyel ellenes propagandával. Kabarétréfák és nem tréfás beszélgetésekkor hallhattuk, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni és nekünk kell majd őket eltartani. Persze voltak írástudók, akik Magyarországon is tisztán látták a helyzetet, de ők szilenciumra voltak ítélve: konkrétan, vagy csak „ajánlottan”.
S most visszatekintve a 70 évvel ezelőtti eseményekre bátran idézhetjük és megszívlelhetjük ma is a XIX. századi lengyel publicista Stanisław Worcell szavait: „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt összefutnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”
Cséby Géza
Hévíz, 2009. nov. 14.